Baráti Tella:

            Ne panaszkodj, kapaszkodj...!

 

„ Ha csábítást érzel, hogy beszélj a bajaidról, emlékezz arra, hogy hallgatóid felét nem érdekli, a másik fele pedig örül annak,        

   hogy végre megkaptad, amit megérdemeltél!”

                        

   

     Sokan mégis elkövetjük ezt a hibát, mert minden előző generációtól ezt láttuk.

Itt jegyzem meg az elején, hogy  természetes információ megosztás  a családi, és baráti  beszélgetések folyamán elpanaszolni a bánatunkat, vagy egy  bizalmasunk vállán kisírni magunkat. Ez az életünk fontos része. Azt viszont, ezekben az esetekben is jó ha tudjuk, hol a határ! Hiszen, hellyel-közzel mindenki tisztában van azzal, hogy ilyenkor- ha akaratlanul is - de átadja a másiknak a negatív, szennyezett energiákat,  tiszta életerőért cserébe.Tudatosan gátat kell szabni a végeláthatatlan,újra meg újra ismétlődő panasz áradatnak. Gondoljunk bele, miért  épp azokat büntetnénk evvel, akiket a legjobban  szeretünk, vagy akik a legjobb barátaink? Csak azért, mert  épp kéznél vannak?       

(      - Ha nagyon muszáj, örvedeztessük meg inkább ellenségeinket! -)

                                            

     Hibás beidegződéseket hurcolunk magunkkal generációkon keresztül, és nem figyelünk eléggé a tudatosodás lehetőségére, és szükségességére.

    Természetes dolog, ha bajban vagyunk, segítséget kérünk azoktól, akikre számíthatunk ,vagy, ha valamilyen sérelem ért bennünket, megosztjuk azt a beszélgetéseink során egymással. Semmi estre sem arról van szó, hogy dugjuk a fejünket a homokba, ha nehézségeink adódnak, vagy szó sincs arról, hogy tagadjuk le, hogy mi is  - mint mindenki - folyamatos problémákkal, nehézségekkel kűzdünk. Különbség a problémáink kezelési módjában, a hozzáállásunkban van.

    Mindannyian ismerjük azt a jelenséget, mikor néhány ember beszélgetése egy idő után versennyé válik, nevezetesen: kinek van nagyobb baja a családjával, a munkájával, kinek vannak nagyobb fájdalmai, ki az, akit jobban sújt a teremtő, és ki szenvedte át az egész életét a többieknél is jobban. És a legrutinosabb "versenyző", kéjes diadalt aratva nyugtázza, hogy ő győzött! Aztán mindenki haza megy, és azonnal rávilágít:  

   "borzasztó, hogy mások, mennyit tudnak panaszkodni"!

    

   Bár a hasonló szintű "társasjátékokban", az azonos minőségű energiáinkat ütköztetve nagyobb kárt nem okozunk egymásnak a meglévőknél, de hozzájárulunk a panaszkodás szokásának megszilárdításához, és a problémamegoldás elodázásához. Addig amíg büszkén, és élvezettel soroljuk a bajainkat,  problémáinkat, és meggyőződésünk, hogy azt mindenkinek kötelessége elviselni, és pontosan úgy értékelni, ahogy azt mi elvárjuk, addig szinte biztos, hogy  jól érezzük magunkat  ebben  a szerepben. 

Tulajdonképpen  arra várunk, hogy valaki más oldja meg helyettünk a gondjainkat, vagy pedig tovább dédelgetjük, hogy legyen mindíg beszédtémánk.

                                                                                                                        

    Hihetetlen, de vannak , akik működésképtelenek dráma, és szenvedés nélkül!   

                                                                                                                                                    Tudomásul kell venni, hogy egy ílyen módon szocializálódott ember, nem igen ismer másféle alternatívát, és mindenkit igyekszik belevonni a saját maga által gerjesztett, és fenntartott drámáiba. Barátságra, rokoni együttérzésre, jó ismerősi kapcsolatra hivatkozva terheli le a körülötte élőket hosszú évtizedekig a szenvedései ecsetelésével. Bármi történik a világban ő rosszul tűri. Ha valamit ő maga irányít, panaszkodik az elviselhetetlen terhekre, ha nem ő irányít, biztos, hogy ellene történnek a dolgok. Bármennyire is együttérzőek vagyunk vele, bármiben segítünk, vagy a kérésére tanácsokkal látjuk el, az ő szenvedését semmi nem enyhíti. Az energiáinkat azonban minden alkalommal alaposan megcsapolja!

Ezt még egy határtalanul türelmes, jószándékú angyali lélek sem viseli el néhány évnél tovább.

De! Ne felejtsünk el különbséget tenni a valódi, segítségre szoruló embertársaink, és a szenvedést státuszként viselő , a panaszkodást művészi szintre emelő energiavámpírok között.

                                            

    A tudatosabb hozzáállás hozzásegít ahhoz, hogy mi magunk ne váljunk senki számára teherré a panaszkodásunkkal, vagy ha már felismertük magunkban ezt a tulajdonságot, le is tudjunk szokni róla! Amikor egyensúlyba kerültünk önmagunkkal, könnyebben tudunk segíteni a valódi bajbajutottakon is, és nem fogjuk érezni , hogy kötelességünk kiszolgálni az -általunk már felismerhető - energiavámpírokat.

 Nem, ez nem szívtelenség, mindenki elsősorban önmagáért felelős!

  ( Ezenkívül, mégse !  adjunk okot rosszakaróinknak, hogy elégedetten dörzsöljék a tenyerüket a kesergésünk hallatán!)

                                                      

    Mindenki tapasztalta már - önmagán, vagy másokon, - hogy a múlt sérelmei, fájdalmai a jelenben is nyomaszthatják az embert. Talán elmúlik, ha évtizedeken át újra meg újra átéljük a panaszkodásunk által??Ha még mindíg fáj, és még mindíg siránkozunk, a válasz : nem!! A feldolgozáshoz, és az ártalmas emléksúlyok elengedéséhez nyilvánvalóan egy szakember hozzáértésére lenne szükségünk. A megoldáskeresés  elérhető, csak akarni kell! Ha a szakemberhez nem fordulunk, higyjük el, hogy a sarki fűszeres, a szomszéd Mari néni vagy a világ összes "lelki szemetesládája" se tud segíteni! Vagy talán nem is akarjuk? Mégis inkább tovább lubickolunk a fájdalomban, és hozzátesszük, a "mindenki szívtelen, senki nincs rám tekintettel, önzőek az emberek, elfordulnak tőlem, senki nem segít pedig én mit meg nem tettem mindenkiért...!" című fejezetet ? A döntés a miénk, ránk tartozik, ahogyan a saját fájó emlékeink is!

    És hát higygyük el, mindenkinek megvan a maga "hátizsákja" amit cipel, meglehet még az is, hogy  nehezebb a  miénknél, csak nem kérkedik vele!  Ne rakjuk  a miénket is a vállára!   

   "Mindannyian azt aratjuk amit vetettünk. Te főzted, hát edd is meg. Mindenki a saját sorsának a kovácsa. Ki mint veti ágyát. .." És még sorolhatnánk napestig...

Mindenki jól ismeri ezeket, de sokan, jókat gúnyolódnak rajta, és azután újra meg újra nekirohannak a falnak, amit ők maguk építettek, és újra meg újra a falat szidják vérző fejjel!Panaszkodnak a gyerekeikre, akiket ők neveltek a, lakásukra, amit ők vettek, a legújjabb párjukra, akit ismét saját maguk választottak, a pénzükre, amit a saját tanulmányaik alapján szerzett munkájuk után kapnak, az egészségükre, amit ők maguk tettek tönkre...  Soha nincs késő arra, hogy tudatosabban kezdjünk el élni. A múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen az,amit megélünk, pillanatonként. Érdemes ezeket a rövid pillanatokat békétlenséggel, sirdogálással tölteni?

       Hisz a jövőnknek a jelenünk az alapja, hát ne a panaszkodásra építsük fel azt, hanem a megoldásokra!

    Persze, nem vitathatom el azoktól a siránkozás jogát, akik jól érzik  magukat abban a taposómalomban, és megoldások helyett, inkább "szenvedőtársakat" keresnek.

Én azonban maradok a tudatosodás híve, és remélem, hogy van aki egyetért velem.Tudom, hogy sok embernek van valós problémája, és sokan szívesen segítenek is, hisz ha nem szívjuk le egymás energiáit, maradhat az érdemi, kézzelfogható megoldásokra! Ne azért kapaszkodjunk össze, hogy együttes erővel szidjunk a világot, inkább erősítsük a benne rejlő pozitív, segítő energiákat.

                                                        NE PANASZKODJ, KAPASZKODJ!

                                       

     katt.                             

 

 

 

       

 

Oldal: Ne panaszkodj, kapaszkodj!
Zsilippa - kreativitás és tudatosodás - © 2008 - 2024 - zsilippa.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat